Katherine & Stefan

Kontrollálhatatlan. Talán ez az egyetlen szó, amely ténylegesen, és valódian jellemzi a belsőm, és, amely a külsőmön is nyomot hagy. Évszázadok óta élem az életem, azt az életet, amelyet a sors szánt nekem. Egy vámpír életét. Minduntalan kísért a vér illata, és ezzel egyetemben a gyilkolás. Egyfajta ösztön ez. Ösztön, amely szépen, fokozatosan alakult ki hosszú évek során, amely soha sem engedi elfelejtetni, hogy ki is vagyok valójában, és, hogy kivé váltam minden egyes gyilkolás után. Mondhatnám, hogy csak is a préda miatt élek. Hogy csak a vér, ami számít. Lényegében így is van, mégis van más az életemben, amely kellő fontossággal bír. Ilyenek a férfiak is. A szerelmet nem sorolnám ide, vagyis, ebben a formátumban nem. Magam sem tudom, hogy voltam-e igazán szerelmes eddigi hosszú életutam során, de az biztos, hogy többször izzottak fel bennem a szenvedély érzései, mint kellett volna. Szeretem a szabadságot, a vadságot, a mámort. És legfőképp a férfiakat. Olyan nagy bűn ez, kérdem én? Választ csupán a másik oldalról kaphatok. Legelső bűnömnek az vallható, amely után 9 hónapra egy lánynak adtam életet. Egy lánynak, akit elszakítottak tőlem, és, akit még mai napig sem tudom, hogy hol van, és azt sem, hogy mi történt vele. Lehet, hogy nem emlegetem, és az látszik rajtam, hogy nem is érdekel, azért a kíváncsiság nagy úr. Ahogyan a szomj, és a szenvedély is. Talán a Salvatore fivérek voltak életem legkuszább, és legbonyolultabb döntései, mégsem bántam meg semmit sem, amelynek köze van hozzájuk. Stefan, és Damon. Furcsa egyveleg e kettő. Noha mindkettővel alakult ki igen csak közelebbi kapcsolatom, mégis a józanabb Stefan-hoz húzott a szívem. Őt talán szerettem is - a magam módján, és már amennyire egy vámpír halott szíve szerethet. Viszont ott volt Damon is. Damon, az én édes, "ártatlan" Damon-om. Mindkét férfi vonzott a maga módján, így nem esett nehezemre mindkettejükkel eljátszadozni..
De azóta évek teltek el. Hosszú, gyötrelmes, és izgalmas évek. Látni, hogy hogyan változik, és fejlődik a világ, egyszerűen elképesztő. Mégis, a kíváncsiság akkor fog el a leginkább, ha Mystic Falls-ra gondolok. Nem nehéz kitalálni, hogy miért is jöttem vissza. Illetve, jöttünk. Dante, Jason, Jasmine, Léna, és én, az ötösfogat, más néven csipetcsapat. Négy vámpír, egy boszorkány, teljesen jó arány. Főleg, ha azt vesszük, hogy Dante a lehető legidősebb ősvámpír, és ezáltal a legelső. Bár eddig csupán a Mikaelsonok-ról tudtam - amikor megismerkedtem Niklaus-szal -, kiderült, hogy rejteget még hatalmas titkokat az élet. Csupán mi öten vagyunk, akik tudják, és hordozzák ezt a nagy erejű titkot, de hamarosan eljön az idő, hogy felfedjük magunkat. Legalábbis, az ittlétünket.
Ahogy már említettem, a szomj nagy úr. Szomjas vagyok, a hosszú út kimerített, és míg el nem értük Mystic Falls határát, igen ritkán jutottunk emberi vérhez. Legtöbbször csupán állati vérrel kellett beérnünk, ami - valljuk be - összehasonlíthatatlan az emberekével. Van, aki megtudja húzni magát, és elél az állatok vérével, de a legtöbb vámpír nem képes erre. Szomjazunk, prédát keresünk, vadászunk. És, gyilkolunk. Ha akarnám sem tudnám visszafogni magam. De, nem is akarom.
A bokrok zizzenésére kapom fel a fejemet. Egy őz fut el nem messze tőlem, majd látom, ahogyan egy alak ráveti magát, hogy elfogyassza azt, az utolsó véréig. Nem hiszek a szemeimnek, Stefan-t látom magam előtt, annyi idő után. Bár nem szabadna lelepleznem magamat, magunkat, hogy megérkeztünk a kisvárosba, nem tudok ellenállni a ténynek: egykori szerelmem áll előttem. És, amúgy sem az önmegtartóztatásról vagyok híres.
Hangtalanul előlépek a fák takarója alól, majd mindössze pár centiméterre állok meg Stefan háta mögött. Odahajolok hozzá, leheletem súrolja a nyakát, miközben arcom élét hozzáérintem.
- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim..