Katherine & Caroline

Gyötrő fejfájással ébredtem. A szemeim eleinte nem akartak engedelmeskedni nekem, nem akarták megmutatni a körülöttem lévő tárgyakat. Íriszeim nehezen és lassan fókuszáltak rá a mellettem heverő, tálcán lévő ételre. Ahogy figyelmesen körbepillantottam a szobában, tudatosult bennem, hogy kórházban vagyok. Próbáltam az emlékeim között kutatni, de hosszú órákba telt, mire végre rájöttem, hogy miért is kerültem idegesítően csipogó gépek felügyelete alá. Míg gondolkoztam néha bepillantott hozzám egy nővérke, ellenőrizte az állapotomat, megnézte az ekg-mat, majd se szó, se beszéd kisétált a szobámból. Legalább a gondolkodásból nem zökkentett ki. Sorra vettem, hogy mikre emlékeztem a múlt estéről. Az még rémlett, hogy az Alapítók Napi bálon voltunk és hogy Mattel beszálltunk Tyler kocsijába. Az is az emlékeimben élt, ahogyan felfordultunk az autóval, de hogy mindez miért történt, arra már nem volt magyarázatom. Tyler rosszul lett? Vagy belénk jött valaki hátulról? Nem tudtam, nem emlékeztem.

A főorvos vizitje és az ebéd után megszaporodtak a látogatóim. Anya, Bonnie, Matt, és Elenán kívül még Damon is bejött, bár abszolút nem értettem, mit keresett itt. Valószínűnek tartottam, hogy csak a kedves barátnőm miatt tolta ide a képét, de ezen nem is akartam sokáig fenn akadni. Valahogy nem voltam képben ezzel a szerelmi háromszöggel, ami kialakult Elena és a Salvatore testvérek között és ez nagyon zavart. Régen mindent tudtam Elena pasiügyeiről, mindig én adtam neki tanácsot, erre most meg le vagyok maradva.
Fújtatva átfordultam a másik oldalamra, és próbáltam elhessegetni az előbbi gondolataimat. Épp egy kórházi ágyon fekszem, elméletileg súlyos belső vérzésekkel, éppen ezért nem kéne apró hülyeségekkel felidegesíteni magamat. Csak jó dolgokra kéne gondolnom. Például Mattre. Ez az, Mattre fogok gondolni! És arra, hogy milyen jól éreztem magamat vele tegnap és hogy mennyire örülök annak, hogy végre egy normális srácot tudtam kifogni. Matt gondoskodó, törődő és annyira aranyos! Nem is tudom, Elena miért szakított vele annak idején. De nem baj, mert ha nem szakítottak volna, akkor én most nem tudnék vele lenni. Tehát, mindenben rosszban van valami jó.
Hátamra fordultam és a plafont kezdtem el kémlelni. Még csak este 8 körül járhatott az óra, mégis valóságos örökkévalóságnak tűnt a mai nap. A szigorúan egy helyben fekvés és a csendes szoba valami borzasztóan unalmas volt. A látogatási idő meg persze mindössze pár órácska, nehogy a hányatott sorsú fekvőbeteg kicsit érezze már a törődést, amit a szerettei mutatnak felé.
Miután bevettem az esti gyógyszeradagomat, ami között szinte biztos, hogy volt valami nyugtató, esetleg altató is, mert hirtelen elnehezedtek a szemhéjaim, pár perccel később pedig már aludtam is.

Az éjszaka közepén felijedtem, mert újraálmodtam a balesetet. A mellettem lévő vizespohárért nyúltam, hogy igyak belőle pár kortyot, amikor hirtelen Elena jelent meg előttem. Először azt hittem, hogy csak álmodom, ezért párszor meg is dörzsöltem a szememet, de barátnőm nem óhajtott eltűnni a szobából. Ekkor jöttem rá, hogy nem képzelődöm, nem is álmodom, hanem tényleg bejött hozzám éjnek évadján. Kusza tincseimet elsimítottam a füleim mögé, óvatosan felültem az ágyban és felé fordultam.
- Elena, hogy kerülsz ide? Éjszaka van. Minden rendben, vagy történt valami? - Kérdezősködtem álmos, de aggódó hangon és alig vártam, hogy végre megszólaljon. A látogatási idő körülbelül 7 órával ezelőtt véget ért, mindjárt hajlani 2 lesz. Miért jött be hozzám most? Mi történhetett, amíg én itt feküdtem?