Caroline&Kalina

Csupán egy okom van, ami miatt nagy utazásra adtam a fejemet, és elindultam Mystic Falls-ba. Egy kis város, amit igazából senki sem ismer, ha nem természet feletti lény, vagy nem ott született. Nos, én csak az egyikhez tartozok, vámpír vagyok, méghozzá a vadász fajtából. Elindulhatnak a kérdés özönök, hogy ugyan minek vadászik egy vámpír vámpírokra? A válasz nem olyan egyszerű, mint bárki is hinné. Sokáig vissza kell nyúlni, még az átváltozásom előttig, és csak akkor lehet megkapni rá a válasz. Már nem is emlékszek rá pontosan, hogy mikor volt, csak az szomjúságra és a sok ártatlan ember kiontott vérére. Viszont, most nem arról fogok mesélni, hogyan lettem vámpír vadász, az egy másik történet, máshová tartozik. Azt fogom elmesélni, hogyan is kerültem ebbe a városba... Kiskoromban szerettem kutakodni, régi dolgokat megtalálni, amiért sokszor megdorgáltak, de egyszer valami igazán érdekesre bukkantam. Nem lehettem több tizenöt évesnél, amikor egy könyv esett egyenesen a kezembe egy polcról. Nagy lelkesedéssel nyitottam fel, de a lelkesedésem alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy csak valami unalmas családfakutató könyv. Megmutattam az édesanyámnak, aki viszont nagyon megörült neki, állítólag már régen kereste, mert mindig is meg akarta tudni, hogy kik az igazi szülei. Elkezdtünk hát lapozgatni a könyvben, amikor is vérvonal egyezést találtunk a Petrova családnál, valamint egy bizonyos Katerina-nak született egy gyermeke, akit nem tarthatott meg. Utána már nem tudtuk követni a dolgokat, elveszítettük a fonalat, de én nem adtam fel.

Nagy vonalakban, ezért vagyok itt. A nagymamámat keresem, aki nagy valószínűséggel vámpír, és itt tanyázik valahol a közelben. De amekkora szerencsém van, a hasonmás is ebben a városban él, így szakítottam egy pillanatra a nagy expedíciómmal és kérdezősködni kezdtem. A hasonmás fontos, ezt mindenki tudja, ha van egy csöppnyi esze, vagy képes figyelni a világra. Engem ésszel, szemmel és füllel is megáldottak, így oda tudok figyelni minden apró információra, ami másnak csak butaság, vagy szóbeszéd. Szóval elkezdtem a környéken kérdezősködni, - persze csak óvatosan - a hasonmásról. Ha tudná, hogy milyen pletykásak a népek errefelé! Pedig egy vámpírban megbízni nagy ballépés. Sok mindent kiderítettem, de mind csupa olyan dolog volt, ami igazából nem is érdekelt. A családjáról beszéltek, meg a balesetéről, hogy milyen szomorú, ami történt Mr. Lockwood-al. Mégis ki a fene az? Szóval, egy első számú információs pulthoz kellett mennem, az egyik barátnőjéhez. A választásom a szőkére esett, aki éppen kórházban van. Ott sokkal könnyebben ellehet beszélgetni, legalábbis szerintem.
Gyors útbaigazítást kértem egy nőtől, aki volt olyan szíves elmagyarázni, hogy merre kell mennem, ha a kórházba akarok menni. Azt hazudtam, hogy egy régi ismerősömet látogatom meg. Nem volt nagy hazugság, tényleg meglátogatok valakit, csak éppen nem ismerem. A recepción is készségesen elmondták, hogy merre kell mennem, ha Caroline Forbes-t akarom meglátogatni. A nevét is tudom már, nem bámulatos? Miket ki nem szed egy vámpír egy pletykás nővérből... Gyorsan odaértem a megadott kórteremhez és könnyed léptekkel, mosolygós arccal beléptem rajta.
- Helló, te vagy Caroline, igaz? Elena unokatestvére vagyok, tudod sokat mesélt rólad - hazudok, mint a vízfolyás. Tudom, hogy hasonlítok Elenára, hogyha ő hasonmás és a legendák igazak. Persze, nem úgy, mintha ikrek lennénk vagy ilyesmi, de van köztünk hasonlóság. - Milyen udvariatlan vagyok...a nevem Kalina - mutatkozok be, csupán a keresztnevemet használva. - És hogy vagy? - még mindig nem tűnik el arcomról a kedves mosoly, ami tényleg igaznak tűnhet, de csak, azért van rajtam, hogy ne tűnjek olyan otrombának. Ha rossz passzban lennék, már rég megijesztettem volna azzal, hogy megmutatom neki az agyaraimat, ami jó móka, tekintve, hogy az emberek mindig megijednek tőlem. Viszont emberekből csak nagyon ritkán szoktam inni, ha a szükség úgy diktálja és nincs a közelben tasakos vér.