Katherine & Damon

Bár túl sok esélye nincs annak, hogy Damon percek alatt a lábaim előtt fog heverni, újra, mint régen, de reménykedni mindig szabad, és nem tagadom, tetszene a szituáció. Lehet, hogy már nem úgy öltözködök, mint régen, lehet, hogy a külsőm parányit megváltozott, viszont a hozzáállásom a férfiakhoz nem! Mindig is szimpatizáltam a jóképű, helyes férfiakkal, és előszeretettel csavartam őket az ujjaim köré, hogy aztán lássam a csodálatot, és a szerelmet a szemükben, miközben észre sem veszik mennyire nem jelentenek nekem semmit sem. Egyedül Stefan volt az a férfi az életemben, aki iránt én is megtörhetetlen szerelmet éreztem, Damon csupán a vágyat, és a szenvedélyt élesztette fel bennem. Még jobban, mint a testvére. Viszont a kapcsolatok végetvetésében soha sem voltam jó. Éppen ezért a legegyszerűbbnek, és a legötletesebbnek az tűnt, hogy megjátsszam a halálom - és ebben segítségemre volt egy régi, jó barát is. Nem tagadom, a kelleténél jobban megérintett a színfalak mögül végignéznem a Salvatore fivérek érzelmeit, de hamar megnyugodott a lelkem, és annál is hamarabb léptem a saját utamra.
Nem mondom, hogy Damon nincs már rám semmilyen hatással, de egyszerűbb teljesen érzéketlen libának tettetni magam, minthogy újra belebonyolódjak a régi ügyeinkbe.
Látom az arcán, a tekintetén, és legfőképpen a mozdulatain, hogy egyáltalán nem felejtett még el engem, sőt, titkon reménykedik a megmásíthatatlanban. Szegény kicsi Damon, valójában mit hihet? Hogy visszatérek Mystic Falls-ba, ezáltal felfedem, hogy soha sem voltam halott, és egyből a karjaiba vetem magam? Szép, szép, de a dolgok nem mennek ilyen könnyedén. Azt viszont nem is gondoltam volna, hogy a hasonmás említésével ennyire fel lehet hergelni őt. Nocsak, csak nem..? Damon már Elena-t is szívesen becserkészné?
Meg sem rezzenek, amikor tenyere a nyakam köré fonódik, mindössze egy gúnyos, de kacér kacajjal válaszolok neki.
- Meg kellene tanulnod jobban viselni a vereséget. Hiszen, mégis kihagyná ott Stefan-t.. miattad? Tudod. Ő a jó, te pedig a..- nem fejezem be a mondatot, kitalálhatja, hogy mit is akarok ezzel kifejezni. Nem érdekel, hogy kezével a falhoz szegez, tudom, hogy nem lenne képes ártani nekem, enyhülő szorításával bizonyítja is ezt. Egy pillanatra ismételten felbukkan szemében a vágy, várom, hogy mikor lép ez ügyben, de nagy meglepettségemre, ellök magától. Dacosan húzom fel a szemöldököm.
- Á, szóval cédának hívsz? - lépek ismételten egészen közel hozzá, kezeimet a mellkasán nyugtatom, miközben elveszem tőle az üveget, és a földre dobom. - Ugyanis ez a céda, töltötte veled a régmúltat, emlékszel ugye, a nappalokra, és az éjszakákra, amiket együtt töltöttünk? - ujjaimat végigfuttatom az arcélén. - Vagy nem rémlik? Esetleg felelevenítsem? - kérdezem szinte kacagva, majd vadul megcsókolom.

Alig tudok hinni a saját szemeimnek, amikor megpillantom őt, mindössze pár méterre tőlem. Tekintetem egyből végigméri tetőtől talpig, és bizony újra meg kell állapítanom, hogy nem csakhogy nem változott, de még erősebb lett a vonzereje, mint annak idején. Felrémlenek a régi emlékek, Stefan, ő, és én, majd, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is hessegetem azokat, hogy Damon-ra tudjak koncentrálni. Egy szót sem szólok a kezében lévő üveg miatt, igazából az nem az én problémám lesz, ha Dante megtudja, hogy az egyik Salvatore fiú előszeretettel fogyasztotta el a bárszekrénye tartalmát, mindössze annyiért vonhat felelősségre, hogy mit is keresett itt Damon. Vagyis inkább kit. Szerencse, hogy egyedül tértem vissza a házba, és nem hoztam magammal egyik szövetségesemet sem.
- Felesleges volt ide jönnöd, Damon. Felesleges. - hangsúlyozom az utolsó szót, hogy megértse, végtére is semmi keresnivalója itt. Persze, legyezgeti az önérzetemet, hogy miattam ténfergett el idáig, de nem lenne előnyös találkoznia a többiekkel. Még nem jött el az ideje. Még nem. - Megtaláltál, igen. - bólintok rá. - De, mit értél el vele, mondd csak? - Végül is mit akarhat? Kitálalni mindenki előtt, hogy lám, Kathrine mégsem halt meg, színjáték volt az egész, és, hogy él, és virul, mégpedig Mystic Falls külvárosának egyik omladozó házában. Vagy talán válaszokat akar? Válaszokat, hogy miért játszottam el a halálom, miért hagytam el őt, és Stefan-t? Esetleg arra kíváncsi, hogy miért tértem vissza a kisvárosba? Csupa ócska kérdés, igazat pedig úgysem mondanék. Nem is mondhatnék.
Megvonom a vállam, amikor szóba hozza az alkoholt. - Nem az én gondom. Annyit iszol, amennyit csak akarsz, és ott, ahol akarod. Nem tartozol elszámolással. - közlöm vele. - Viszont, ha már kiszolgáltad magad, a ház asszonyának is illik innia veled egy kortyot. - teszek pár lépést, pár centiméterre állok meg előtte, majd kiveszem a kezéből az üveget, és iszok belőle. Az alkohol égeti a torkom, de mit számít? Megszoktam. Utána a falnak támasztom a hátam, tekintetem pedig megállapodik Damon arcán.
- Botlás? - nevetek fel, miközben elképzelem Stefan mit gondolhatott a testvéréről. Igen, egyértelmű, hogy az alkoholnak tulajdonította mindazt, ami valójában megtörtént kettőnk között Damon-nal. Viszont az felettébb bosszant, hogy képes volt azt hinni, hogy a hasonmást csókolta meg. Persze, ezáltal az is kiderül, hogy ki milyen jó színész.. - Igazad van, nem nevezhető annak. - lépek el a faltól, és egészen közel állok meg Damon előtt. - De mondd, hogy hihetted azt, hogy az az ártatlan kis Elena képes lenne megcsalni veled a testvéred? -kérdezem tőle kacér hangon, ajkam szinte súrolja az övét. - Végtére is, mindig Stefan-é a nő. Nemde bár? -
Utolsó mondatom szinte fájóan gúnyosan hasítja ketté a beállt csendet. Lássuk Damon, mit lépsz erre..

Hosszú évek állnak, és hosszú út áll mögöttünk, mire idáig eljutottunk. De megérte. A múlt során terveket szőttünk, bosszút akartunk, és úgy látszik, a jövőben minden, amit elterveztünk, be fog következni. Hihetetlenül jó érzéssel töltött el, amint átléptük Mystic Falls határát. Felelevenedtek a régi emlékek, a pillanatok, amelyeket ebben a kisvárosban éltem át, és minden újra valóságossá vált. Mióta nem is jártam itt? Évtizedek, sőt századok teltek el azóta, mióta megismertem a Salvatore testvéreket. Ők úgy hiszik meghaltam. Igazából, mindenki ezt hiszi. És, nyugodtan higgyék csak ezt, nemsokára úgyis eljön az a nap, amikor eléjük állok, és többé nem kételkedhetnek elevenségemben. Nyughatatlan vagyok mostanában, a csapatunk többi tagja is megállapította már ezt, mindhiába, nem tudok ellene semmit sem tenni. Olyan, mintha újra megszületnék, mintha a szívem újra megdobbanna. Tudom, lehetetlen, de az érzés mégis megvan. Csupán ketten tudják, hogy a városban tartózkodom. Stefan, és az a szőke lány, Caroline. Óvatlan voltam, hibáztam, de a többieket nem árultam el. Úgy tudják egyedül vagyok, teljesen egyedül, és talán nem is nehéz ezt elhinni rólam, főleg annak a személynek, aki a kezdetektől fogva ismer engem, akit én tettem vámpírrá. Persze járhatna az eszem azon is, hogy mi fog történni, ha Stefan a testvérével, netalán tán a hasonmással is közli ittlétemet? Bár őszintén, nem érdekel(ne). Mégis mit tudnának tenni velem? Velünk? Egy közel 3000 éves ősvámpírral, három vadságáról, és ölési hajlamairól nevezetes vámpírral, és a boszorkánkkal, aki minderről előre tájékoztatna minket? Ugyan, semmit. Dante figyelmeztetett. Óvatosabbnak kell lennem, meghúzódnom. De mégis hogyan tegyem meg, ha nem bírok magammal? Soha sem az önmegtartóztatásról, és az engedelmességről voltam híres, inkább a szabadságvágyamról, a szenvedélyességemről, és arról, hogy soha sem tudok megülni a fenekemen. Talán éppen ezért járom jelenleg is az erdőt, és Mystic Falls elhagyatott területeit. Nem pusztán prédát keresek magamnak, kell, hogy érezzem a városkában zajló életet, az embereket, és főként az én drága ismerőseimet.
Órák múlva térek csupán vissza ahhoz a romhalmazhoz, ahol Dante-val ketten megszálltunk. A kettőnk fészke ez a dülöngélő épület, Jason-nak, Jasmine-nek, és Léna-nak máshoz kell tartózkodnia. Ez az egyetlen egy dolog, amely miatt nagyon harapok - de ezt ők is jól tudják..
Az épülettől pár méterre máris megérzem az idegen, mégis oly' ismerős illatot, alkohollal vegyítve. Rosszat sejtve húzom fel a szemöldököm, majd belépek a megtépázott ajtón, és körbepillantva bizonyosodok meg arról, hogy nem tévedtem: járt itt valaki, sőt, még mindig itt bujkál. Nem vagyok túlzottan jó kedvemben, keresgélni sincs kedvem, mégis megteszem. Csupán pár lépést kell tennem, hogy egy alak rajzolódjon ki előttem. Meglepetten pillantok rá.
- Damon! - búgom. - Te mégis mit csinálsz itt? Egyáltalán.. honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdéseket teszek fel neki, meglepettségem lassan enyhül. Hülye vagyok, mégis honnan tudhatná. És, még csak most kezdődnek a problémák..