Olga és Damon

Demons and fools and a lady of black; she's a vampire, the goddess of blood

Mostanság nem alakulnak túl jól a dolgaim, sőt, mondhatni, hogy kifejezetten rossz irányba halad az életem. Például, ha visszagondolok arra, hogy eddigi vámpírlétem alatt mikor éreztem magam utoljára így, mint egy mosott szar, akkor nem igazán tudnék rá választ adni. Szerintem eddig még nem is volt ilyen. Nyilván voltak rosszabb napjaim, de amiről én beszélek az már rég nem a bal lábbal keltem fel kategóriájába tartozik. Míg egészen idáig élveztem az életet, dúskáltam a jólétben, és habzsoltam a szebbnél szebb nőket – szó szerint -, most mi van? Az öcsémet és az újdonsült barátnőjét pesztrálom. Ez pedig akárhogy is vesszük, egyáltalán nem rám vall. Elena jó ember, tényleg, és mondhatni, hogy odáig vagyok érte meg vissza, de kinek akarok én hazudni? Sosem leszek olyan, mint Stefan. Én még a tasakos véren sem tudok megélni, nemhogy az állatok vérén! A többiről meg már ne is beszéljünk. Így is még egészen visszafogom magam az utóbbi időben. Csakhogy ez nem én vagyok…
Gondolataimból a kapucsengő éles hangja zökkent ki. Azon tanakodom, hogy vajon melyik idióta vetemedett a csengetésre? Nálunk már megszokott, hogy ki-be jár mindenki előzetes bejelentés nélkül. Hát akkor most mire fel a nagy finomkodás? Vagy talán valamelyik jómadár ilyen vicces kedvében van?
Mérgelődve kelek fel az ágyamból, pedig úgy terveztem, hogy ma fel sem kelek. Na had látom, ki az aki megzavart a nyugalmamban, egyből rácsapok a kezére, hogy ne csengessen többé! Normál esetben persze a torkát tépném ki a helyéről, de ezt már megbeszéltük, hogy újabban nem vagyok önmagam.
Mikor ajtót nyitok, először nem is látok senkit, és azonnal elönt a méreg, hogy valaki tényleg csak szórakozik. Aztán meglátom a gyönyörű női alakot a kertben. Nahát, ki lehet ez? Mivel háttal áll nekem, egyáltalán nem tűnik ismerősnek.
- Kit keres? – kiáltok utána. Szerencsémre a nő meghallja és megfordul. Közvetlenül ezután én szívinfarktust kapok – illetve csak kapnék, ha nem lennék már így is halott.
Olga az. Pedig azt hittem, hogy meghalt. Az a boszorkány a szemem láttára ölte meg. Ezek szerint most hallucinálok? Fogalmam sincs, hogy mi van velem, de egy biztos; nem kicsit vagyok ledöbbenve.
- Hát te élsz? – kérdezem meg szaggatottan, még mindig nem hiszek a szememnek. Döbbenetem az arcomra is kiül, sőt, szerintem még a szám is tátva maradt. Pedig azt hittem, hogy már nem érhet meglepetés, de ez… Ez most felülmúlt minden eddigit.

Demons and fools and a lady of black; she's a vampire, the goddess of blood

Olga, Olga… a gyönyörű és halálos Olga. Annyi mindent tudnék róla mesélni, hiszen csaknem röpke ötven évet töltöttünk el együtt egyhuzamban. Kegyetlen, vérszomjas, hedonista – ezekkel a jelzőkkel tudnám illetni a leginkább. Egyszóval olyan, mint én. Ő az én pontos másom, az alteregóm nőben, sőt, ha hinnék benne – ami teljességgel ki van zárva, de tegyük fel, hogy most kivételesen hiszek –, akkor akár azt is mondhatnám, hogy ő az én lelkitársam. Mindösszesen annyi bökkenő van az egészben, hogy kötődik hozzám, ami olyan szinten megnehezíti a kapcsolatunkat, hogy én egyáltalán komolyan tudjam venni. Mármint őt. Elvégre, ki tudja, hogyha nem kötődne hozzám, akkor mi lenne? Valószínűleg már rég elhagyott volna az alatt az ötven év alatt, nem hogy most még a halálából feltámadva is visszatér hozzám… Ugyan, ez mind a kötődés miatt van. Amit én valamilyen szinten abszolúte élvezek, csak hát így meg nem tudom komolyan venni Olga érzéseit. Ennyi az egész. Pedig ki tudja, talán még szeretném is. Mármint szerelemből.
Egy biztos; bármi is az oka annak, hogy most itt van, ennél jobban nem is időzíthetett volna. Pont ő az, akire most szükségem van ebben a káoszban, ami mostanság körülvesz. Olga, te vagy az én megmentőm.
- De még milyen! – kontrázok rá, amint visszatérek a földre. Bizony, ez most tényleg nagyon meglepett. Rengeteg kérdésem van, hogy vajon mi történt vele, de ezek a kérdések egyelőre várhatnak. Végtére is vámpírok vagyunk, végtelen idő áll a rendelkezésünkre.
Mosolyogva figyelem minden lépését, amit megtesz felém, míg ide nem ér hozzám. Tényleg nagyon örülök neki, noha ő mintha meg lenne szeppenve(?). Vajon mi történhetett vele ez alatt az idő alatt? Lehetséges, hogy teljesen más lett? Azt nem szeretném. Nem szeretnék még benne is csalódni, kifejezetten rosszul jönne, ha most ő is csalódást okozna nekem. Na nem mintha egyáltalán tehetne ilyet, hiszen kötődik hozzám, így bármire is kérem, azt meg kell, hogy tegye. De én sosem használtam ki Olgát, legalábbis ilyen téren nem. Nem parancsolgattam neki, mindent magától tett, csakhogy boldoggá tegyen. Végül is, ha úgy vesszük ez is a kihasználás egyik módja, de hát erről szól a kötődés.
- Te viszont semmit sem változtál – mondom mélyen a szemébe nézve. Most már legalább nem kerüli a pillantásomat. Megváltoztam volna? Lehetséges, hiszen fél évszázad nem olyan kevés idő.
Amint a hajamba túr, egy elégedett mosollyal konstatálom, hogy bizony tényleg semmit sem változott. Gondolkodás nélkül megteszi, amit akar, nem finomkodik. Bár azért némiképp még érzem rajta, hogy egy cseppet ő is zavarban van a nagy egymásra találás döbbenetétől, de szerintem már lassan ez is kezd enyhülni. Én is kezdek megbarátkozni a gondolattal, miszerint többé már nem vagyok egyedül. Mondanom sem kell, hogy nagyon tetszik ez az új helyzet, ami most itt kialakulóban van.
- Megszabadultam tőlük… Tudod, haladni kell a korral – vigyorgok egyet válaszként.
- Nos, ha választanom kéne, akkor az utóbbi mellett döntenék – mélázom el feltűnően, mintha tényleg ezen gondolkodnék. Természetesen csak hülyéskedek, ám az tény, hogy a „belökős” verzió sokkal jobban tetszik, mint a másik, hiszen nem tagadhatom le, hogy férfiból vagyok. És a férfiaknak köztudottan elég mocskos a fantáziájuk, velem az élen. Márpedig egy ilyesfajta lökdösődésből egész jó kis szituációk alakulhatnak ki, már ha értitek, hogy mire gondolok.
– Viszont, hogy lásd, milyen úriember vagyok, körbevezetlek a házban – jelentem ki, miközben megfogom a törékenynek tűnő kezet, majd a karomba helyezem, hogy egymásba karolva tudjunk belépni a házba.
- Íme, a hírhedt Salvatore Rezidencia – szólalok meg immár az előtérben. – Érezd magad otthon! – hiszen ami az enyém, az a tiéd is. Többek között.
- Hol vannak a csomagjaid? – kérdezem meg kíváncsian, mivel nem látok nála semmiféle táskát. Pedig ezentúl itt fog lakni, ez nem is kérdés.