STEFAN SALVATORE

Azt hiszed könnyű? Hát nagyot tévedsz. Minden reggel egy szörnyeteg arcával ébredni maga a pokol s erre még rátesz egy lapáttal az, hogy a fivérem a nap minden egyes percében emlékeztet hibáimra: főként arra, hogy megöltem apánkat. Mardos a bűntudat, ettől pedig még némileg emberinek érzem magam. Érzések nélkül létezni? Furcsa. A kellemetlenségtől messze áll és még csak nem is szánalmas... inkább üdítő. Üdítő, nem érezni a fájdalmat, a bűntudatot, a csalódást, a szégyent. Én mégis vállaltam a kockázatot, hogy minden elfojtott érzésem a nyakamba szakadjon, mikor visszakapcsolok. Most újra érzek. Újra előtörnek a régi emlékek, újra a múlt árnyaiban kínlódok és közben naplót vezetek - azért, hogy ne felejtsek akkor se, ha ismét egy szörnyeteggé válnék.

Zsebre vágott kezekkel, csinos fekete öltönyben sasszézok be a szalonba és közben éhesen legeltetem szemeimet a mélyen dekoltált ruhában díszelgő női kebleken. Olykor kaján mosolyra húzódnak ajkaim, de figyelmem nem lankad más hozzám hasonló egyénekről sem, kiket a napokban ismertem meg itt, Chicago-ban. Ismerős illat, ismerős tömeg, ismerős arcok - otthon érzem magam.
Míg határozott léptekkel sétálok oda a pulthoz, megakad hirtelen pillantásom egy nádszál vékony, szalma színű loknikkal büszkélkedő nőn. Minden másról elvonva tekintetemet követem mozdulatait, mustrálom végig ruháját és vésem elmémbe elbűvölő mosolyát. Egy darabig csak kortyolom a whiskey-t, mit nem rég toltak elém megszokott módon, majd gondolok egyet és odasétálok hozzá.
- A legszebb estét, hölgyem! - udvarias mosollyal állok előtte, közben a felém nyújtott kezet elfogadom és finom csókot hintek rá, ahogy azt illik.
Természetesen nem búvik meg előlem azt az éles tekintet sem onnan a sarokból, ki gondolatban nyilván már apró darabokra szaggatott. Nocsak-nocsak, úgy látom, vannak még féltékeny flótások ezen a környéken!

Nagyokat pislogok és felkelek a kanapéról, hol mintha egy pillanatra elbóbiskoltam volna. Akaratlanul is gondolataimba férkőztek az emlékek apró szilánkjai Rebekah-ról és Klaus-ról. Ha ember lennék, azt mondanám, hogy rémálmom volt, de nem lehetett az, mert ahhoz túl valóságos az egész. Megtörtént mindez és tisztán emlékszem rá, hogy a sarokban szobrozó férfi maga Niklaus Mikaelson volt, ki idegesen vizslatta minden mozzanatomat, nehogy olyat tegyek húgával, amit később megbánnék. Nem tudhatta, hogy ami akkor átfutott rajtam - embertelenségem ellenére is - az első valós és mély érzelem volt hosszú idők óta.
Nyelek egyet és villámcsapásnyi idő alatt termek fenn a szobámban, hova egy régi ismerős férkőzött be számomra érthetetlen módon. Férfias, magabiztos kiállása és a szemeiben megcsillanó szenvtelenség még csak nem is engedi, hogy összetévesszem bárki mással, még ha változott is volna.
- Heló, tesó! - mély baritonja bezengi a szobát, bár talán csak nekem furcsa ennyi idő után újra hallani Damon hangját.
Egyszeriben felidéződnek bennem a napok, mikor a kertben szaladgáltunk gyermekekként... a napok, mikor ifjú suhancokként loptuk a városban napjainkat... a napok, amiket Katherine társaságában töltöttünk el versengve, melyikünk férkőzik előbb kegyeibe... és az éjszaka, mikor minden megváltozott - amikor Katherine Pierce-t elfogták és örökre elvitték szemünk elől. Sosem felejtem el a bátyámat és azt sem, amit vele tettem.