Kathy&&Dante

Változások az emberrel mindig történnek, még akkor is, amikor nem számít rá, akkor is, amikor számít rá, de nem pont ilyen változásra. Szóval a változások lehetnek rosszak és jók is egyszerre. Hogy melyiket kapjuk, az csak rajtunk múlik, na meg persze egy Sors nevezetű idegesítő alaktól. Ha irűnyítani lehetne a Sorsot az valami remek lenne. Irányíthatnánk, hogy mi fog velünk történni a jövőben és talán azt is, hogy mi történt velünk a múltban. Sok mindent megváltoztatnék kezdve azzal, hogy nem ölöm meg az átváltoztató boszorkányomat, novát, hanem valamiféle kompromiszummal mindketten élve maradunk. Így legalább egy nagyon erős boszorkányom lett volna, jó hosszú ideig, de ennek a tervnek sajnos már lőttek, mert megöltem, és a múltat nem lehet visszacsínálni egy csettintéssel. Évekig figyeltem az embereket és elkeseredett próbálkozásaikat, hogy visszacsináljanak dolgokat, mindhiába. Nekik nem volt bosorkányuk, nem volt kire támaszkodniuk. Persze én sem szeretek másra támaszkodni, általában mindent magam oldok meg, csak azt bízok egy boszira, ami már tényleg neki való feladat. Amiket én is meg tudok oldani, azokat én oldok meg. Mint például egy vámpír nyelvének megoldása, kisezdni belőle valamit, megszerezni valamit, megölni valakit, és még jó sokáig sorolhatnám, hogy miket tudok csinánálni. Hogy miket nem? Abból jóval kevesebb van.

- Nagyon szívesen - válaszolom Kath-nek mintha nagyon nagy megeröktetése lett volna számomra eldobni azt a bizonyos tárgyat. Igazbál, szinte meg sem érezték az izmaim. Nem ehhez szoktak hozzá, ennél sokkal többet is kibírok, csak éppen itt nincsenek hozzám hasonlóak, akikkel tudnék gyakorlni. na, mindegy, megteszik a kis férgek is...
- Ez nem mocsok, ez tart minket életben - válaszolok neki, és mikor meglátom felsője nélkül rögtön a falhoz szegezem. Furcsa morgás tör elő mellkasomból, ami betudató vámpír létemnek, de inkább annak, hogy férfi vagyok és előttem egy hihetetlenül szexi nő áll félmeztelenül. A szájára tapadnak az ajkaim és csak jó sokára engedem el. - Éhes vagy még? - kérdezem tőle rekedtes hangon és reménykedek, hogy a válasza nemleges.

Nagyban megváltozott az életem, mióta elhagytam Mystic Falls-t, és a saját utamra indultam. Furcsa, de a változás csupán ekkor történt meg, nem akkor, amikor vámpírrá változtam. Persze, attól a pillanattól kezdve nem voltam ugyanaz a lány, mint régebben, teljesen kifordultam önmagamból, szinte ellentéte lettem az egykori Katrina Petrova-nak. De nem bántam. A rossz lány szerepe mindig is jobban tetszett, mint az, hogy egy angyal legyek. Így is megszereztem mindent, és mindenkit, kérnem sem kellett, elég volt hozzá a puszta létem, így elégedett voltam önmagammal - de az életemmel nem. Még nagyobb változás kellett, egy olyan, amellyel mindent, és mindenkit magam mögött hagyhatok, és, amellyel mindent elölről kezdhetek. Szerencsére nem kellett mindent egyedül csinálnom, volt segítségem. Richard régi barát volt, vámpír, és vadász egyben. Már akkoriban felbérelték ilyen-olyan ügyekre, én pedig kapva kaptam az alkalmon: megkértem, hogy öljön meg. Persze, csak látszólagosan, hogy Stefan, Damon, és a többiek elhiggyék, meghaltam. Egyedül Richard, és a barátnőm, Pearl tudta az igazat, de megeskettem őket, hogy hallgatni fognak. A városkából való távozásom után minden kezdett jobbra fordulni. A szabadság megrészegített. Már nem tartoztam elszámolással senkinek sem, szabadon járhattam, és kelhettem, ahol akartam, és nem lógott a nyakamon egyetlen egy volt partnerem sem. Mégis, örülök, hogy visszatértem Mystic Falls városába. Ez az egész olyan, mintha egy csapásra a régi életem folytatásába csöppentem volna, persze, pár év eltolódással. És ez a pár év bőven elegendő volt arra, hogy Stefan, és Damon elfelejtsen, és, hogy találjanak maguknak egy újabb hasonmást. Elena Gilbert-et. Egyszerűen hihetetlen, hogy kiköpött olyan, mint én - persze, ha a lenyalt, egyenesre vasalt hajától, és a természetétől eltekintünk. Mégis irritál. De főként az bosszant a legjobban, hogy elvesztettem mindenkit, aki valaha is fontos volt nekem, és most mindenki ez mellett a csitri mellett áll. Bosszúért kiáltok, igen. És, ha a mi kis ötösfogatunk nem lenne, nem is tudom mihez kezdenék..
Persze, főként Dante-nak köszönhetek mindent. Felkarolt, segített. Nélküle talán még mindig egyedül rónám az utakat, vagy netalán Niklaus karójával a szívemben feküdnék eltemetve a föld alatt. Egyik sem kellemes végkifejlet. A társaságot valahogy mindig előnyben részesítettem, mint az egyedüllétet - arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyivel jobb időtöltés egy férfivel utazgatni, mint egymagad. Ráadásul, ha az illető egy majdnem háromezer éves ősvámpír, akitől mindenki retteg, aki hallott róla, még előnyösebb.
Büszkén figyelem, ahogyan Dante sorban teríti le az őröket, majd másodpercek múlva az épp elmenekülni készülő áldozatom teste is a földre kerül. Mosolyogva fordulok Dante-hoz.
- Remek! Köszönöm! - válaszolom kedvesen, de egy pillanatra sem veszem le a tekintetem a mellettem álló férfiról. Az pedig, amikor a falhoz nyom, és megcsókol, felgerjeszti bennem az évek óta bujkáló, réges-régi Katerina-t. Mit tagadjam, a férfiak a gyengéim..
Dante mondatára letekintek a ruhámra. - Tényleg? Nos, én pedig jobban szeretem, ha a vér nem a ruhámon, hanem a számon szárad meg. - búgom, majd magamhoz húzom, miközben a mellettünk heverő, szenvedő, egyfolytában hörgő félnótás torkára lépek, aki próbál segítségért kiabálni. - Az ilyen pillanatokban nem szép dolog megszólalni. - jutalmazom egy megrovó pillantással, egy reccsenés, és a szerencsétlen többé nem vesz levegőt. - Nos, amint említettem, nem szeretek mocskos ruhában járkálni. - billentem kissé oldalra a fejemet, majd átbújtatom magamon a felsőm, és a földre dobom, majd vadul lecsapok Dante ajkaira.

Vámpírnak lenni több okból is jó dolog. Az érzelmek kikapcsolása, az, hogy nem kell törődnöd senkivel és természetesen az öröklét. Igaz, már így is majdnem háromezer évet éltem, de még mindig előttem áll... nos, az örökkévalóság. Legalábbis, így tervezem, aki pedig az utamba áll az meghal, ilyen egyszerű ez. Életem során más sem csináltam, mint megfigyeltem az emberekt, néha beleavatkoztam ugyan a dolgukba, de általában hagytam, hadd háborúzzanak egymással, én addig szórakoztam és az árnyékban nevettem balgaságukon. Az emberek mindig is szánalmasak voltak, csak kétlábon járó vértasakok, semmi többek. Azért élnek, hogy minket kiszolgálhassanak, ha már úgysem találnak maguknak elfoglaltságot, és folyton unatkoznak. Megoldom hát ezt a problémájukat, kiszívom belőlük az összes, finom, édes, vörös vért, ami bennük van. Nincs kedvencem, a lényeg, hogy finom legyen a vére. A kinézete számomra mindegy, de persze nem szoktam olyanokból inni, akik egészségtelen ételeken éltek egész életükben. Nem érdemelnék meg, hogy belőlük igyak. Akik pedig a tasakos, vagy az állatos módszert választják, mélyen megvetem. Miért lettek vámpírok, ha végül nem vénából isznak vért? Hisz, csúcsragadozók vagyunk.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy találkoztak velem és túl is élték a találkozást, még kevesebben érdemelték ki a bizalmamat, de akiknek ez sikrült, azok most mind mellettem állnak, egy tervhez kellenek, amit még nem fedtem fel senki előtt. Úgymond Kath a legfőbb bizalmasom, vagy legalábbis benne bízok meg a legjobb, de még neki sem mondtam meg. Nem azért, mert örökre meg akarom magamnak tartani és semmit sem tenni. Hanem, mert még csak a terv körvonalai rajzolódtak a fejemben, és mivel maximalista vagyok, csak akkor osztom meg velük, amikor már készen leszek. Katherine megjegyzésére fanyar mosoly jelenik meg az arcomon. Neki csupán pár ezer évnek tűnhet, de nekem annál több. Sok-sok év, amit nem tudok kitörölni az emlékezetemből, minden egyes perce tele volt elfojtott dühvel.
Amint beérünk az őrök fegyvereket vesznek elő az övükből, és pár lövés is eldurran, de mind célt téveszt. Meg kellene tanulniuk célozni. Mindegyiket kikerültem és pár pillanat múlva már az őr riadt tekintetével néztem farkasszemet. Egy mozdulattal elvettem tőle a fegyverét, amit a kezében szorongatott eddig és elhajítottam. Több kárt ezzel nem fog okozni senkinek. Mellőlem is puffanások hallatszódtak, mire én a jól bevált módszert alkalmaztam, jó erősen nekilöktem a falnak, mire eszméletét vesztette, amiből már sosem fog felébredni. Kath vacsorája épp elfut, nem volt, hát más választásom, messziről kell támadnom. Felvettem a földről egy fém darabot, ami valószínűleg az ajtó egy darabkája lehetett, majd egyenesen az őr szívéhez célozva elhajítottam. Sosem tévesztek célt, így még egy lépést tett, aztán élettelenül rogyott össze.
- Most már a tiéd - fordulok Kath felé önelégült mosollyal. Véresen még gyönyörűbbn néz ki, mint eddig, pedig eddig sem panaszkodhatott. Hirtelen a falhoz nyomom és szájon csókolom. Hirtelen felindulásból történt az egész, mint minden, ami általában csinálok. - Jól áll neked a véres ruha - mondom neki miután egy pillanatra elváltak ajkaink.

Az éjszaka a tökéletes napszak. Ugyanolyan sötét, és rejtelmes, mint saját magam. Ó, és persze rettentő kiismerhetetlen is. Egy szóval - ahogyan már említettem -, tökéletes. Hogy mire? Mindenre. Számomra legfőképp a préda hajszolására, a leskelődésre, a bujkálásra, és a gyilkolásra. Életem lételemei ezek a dolgok, soha sem válnék meg tőlük egy pillanatra sem. Több száz éves karrieremnek köszönhetően megtanultam, hogy mi az, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz - bármilyen furán is hathat ez egy vámpír esetében. Jelen pillanatban is ezek egyikét tartom szem előtt. A gyilkolási kényszer erős, majdhogynem ugyanannyira, mint a szomj, mely napok óta kínoz. És, csak egyre rosszabb lesz. Tehát, a lehető legjobbkor jött Dante azon ötlete, hogy meglátogassuk Mystic Falls bajkeverőit, és rendet tegyünk a város, és a saját életünkben is. Végtére is, kinek hiányozna pár börtöntöltelék? Úgyis évekre vannak elítélve, talán a halál még meg is könnyíti a sorsukat. Lerövidíthetjük a kínzóan hosszú raboskodást - úgy a mai éjjelig. Bár, nehéz elképzelni magunkat úgy, mint jótevők. Nevethetnékem támad tőle.
Lassan teszem meg az utat a börtönig, nem sietek el semmit, kiélvezem az éjszaka szépségeit. A csend, a sötétség, az üdítő levegő. Mind-mind csodálatos. Így fogalmam sincs, hogy mennyit késhetek a megbeszélt időponthoz képest, de abban biztos vagyok, hogy bőven eltértem már ettől.
Mosoly kúszik arcomra, amikor megpillantom Dante-t. Odasétálok hozzá, és meg sem lepődök csípős mondatai miatt. Volt időm megszokni a stílusát, és be kell, hogy valljam, talán ez fogott meg a leginkább benne. A kinézetéről meg ne is beszéljünk, ugye..
- Tévedsz. Egy nő soha sem késik, mindenki más érkezik korán. - méltatom válaszra, miközben követem befelé az épületbe. Persze, mindez korántsem olyan egyszerű, mint, amilyennek először tűnik, jövök rá, amikor feltűnik előttünk két férfi. Gondolom, őrök lehetnek, végtére is egy börtönről beszélünk, ahova senki sem sétálhat be csak úgy önszántából. Nem vagyok csalódott, ellenben, örülök, hogy ilyen hamar társaságunk akad, a vacsorám úgysem csillapította teljes mértékben a szomjamat. Csupán egy pillantást vetek Dante-ra, mialatt megnyalom az ajkaimat, ez egyfajta várakozás, hogy megadja a jelet. Köztünk ő a vezető, noha nehéz ezt beismernem, soha sem voltam kiszolgáltatva senkinek sem, de van egy olyan érzésem, hogy többet enged meg nekem, mint a csapat többi tagjának összesen. És ezzel, igazán képes belopni magát a halott szívembe. Amint megkapom a jelet - gyorsaságomnak hála - igen hamar az egyik férfi háta mögött landolok, miközben ujjaimat a nyaka köré fonom. A másik férfivel talán ugyanezt teszi Dante, bár nem figyelem, csupán az áldozatomra koncentrálok.
- Elképzelni sem tudod micsoda boldogságot okoztál nekem, kedvesem. - suttogom karcos hangon a fülébe. - Pusztán pár vércsepped elég lenne ahhoz, hogy csillapítsa szomjam, de el kell szomorítsalak. Nem hagyhatok tanúkat. A te időd drágám, lejárt! - ejtem ki a halk, de határozottan csengő szavakat a számon, majd erőteljesen mélyesztem fogaimat a férfi nyakába, mit sem törődve a kiabálásával. Addig iszom, ízlelem az éltetű nedűt mígnem teljesen meg nem tölti belsőmet, majd az élettelen testet a fal mellé hajítom. A bejárathoz sétálok, megvárom míg Dante végez, és beér, majd egyik ujjammal mosolyogva törlök le pár vércseppet az arcáról.
- Ejnye, kedvesem, hát nem tanítottak meg szépen enni? - incselkedek vele, de az ujjamat nem veszem el az arcáról, inkább végigsimítok az arcélén.

Azt, hogy valaki gonosz vámpír, és a többiek el is hiszik róla, még akkor is, ha nem ismerik könnyen el lehet érni. Igazából csak ész kérdése az egész. Megmutatom pár boszorkánynak, hogy ki is vagyok, jelen esetben az első vámpír. Ők természetesen vagy alkut ajánlanak, hogy a szolgálatomba állnak, cserébe pedig nem lesz bántódásuk az utódaiknak, vagy megpróbálnak megölni. A második lehetőség nem kivitelezhető, több szempont miatt sem. Pár varázslattal engem lehetetlenség elpusztítani, majd három évezred tapasztalata után tudok egyet s mást, hogyan lehet védekezni a boszik támadásai ellen. És persze vannak vámpírjaim, akiket én teremtettem, vagy akik csak úgy mellém szegődtek, és segítenek nekem, bármivel is bízzam meg őket. Kath volt az első, majd szépen jöttek a többiek, Jason, Jasmine és Léna. Mi öten mondhatni halálos csapatot alkotunk, még ha mondhatni hozzám képest mind a négyen fiatalok. Hozzám képest mindenki fiatal, ha úgy nézzük, senki sem elég öreg és erős, hogy le tudjon győzni, vagy meg tudjon ölni. És már, ezért is, kevés olyan van, aki kibírja mellettem.

A hosszú út fárasztó volt, és szomjunkat nem tudtuk csillapítani sok mindennel, csak ha éppen az utunkat keresztezte egy-egy ember, és mivel én nem nagyon szeretek osztozkodni, így általában a társaság fele szomjasan maradt. Most pedig itt az ideje egy kis bulizásnak a börtönben, itt aztán van bőven mindenfajta vércsoportból, és még nem is fognak senkinek sem hiányozni a megölt emberek. Az enyémeknél nagyobb bűnt nem követhettek el, de legalább megrövidíthetem nyomorult kis életüket, hogy ne kelljen annyit szenvedniük. Igazából, nem érdekel, hogy mennyit szenvednek, de a szomjúságom annál inkább, ezért is vagyunk itt. Katherine-el ez, amolyan közös vacsora féle lehet.
- Én sohasem tévedek - válaszolom neki, majd két őr bukkan fel a semmiből. Az elő vacsora... Enyhe bólintással jelzek Kath-nek, hogy felőlem mehet, és már indulok is. A bal oldalit szemelem ki magamnak, aki erősnek tűnik, de nem eléggé. A fegyveréért nyúl, de én már előtte vagyok és egy elegáns mozdulattal kicsavarom a kezét és éles reccsenést lehet hallani. Kissé túlcsavarhattam, mert úgy néz ki eltörtem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy a torkánál fogva a falnak nyomjam és éles fogaimat belé mélyesszem. Valószínűleg itt kint csak ők ketten voltak, mert még a fájdalmas ordítására sem jöttek ki mások. Az ordítás pedig lassan abba marad, amikor kiittam belőle az utolsó csepp vért is. Ugyan életbe is hagyhattam volna, de abban, hol a móka és az élvezet? A kedvencem részem az, amikor látom, ahogy kiszáll a szeméből az élet. Nem csak maga a halál gondolata miatt, hanem, valamiért mindig is élvezettel töltött el, amikor láttam valakinek a szeméből kihunyni az élet szikráját. Nekem ez okoz örömet, másnak pedig, valami teljesen más dolog. Addig békén hagyom őt, amíg ő is békén hagy engem, ha szerencséje van. Amikor felnézek Katherine már készen van, és én is csatlakozok hozzá, hogy belépjek a börtönbe, de megállít azzal, hogy felém nyúl és máris kezdi az incselkedését, ami már-már szokásos, ha rólunk van szó.
- Valakit pedig nem tanítottak meg, hogyan kell viselkedni az idősebbekkel - vágom rá gúnyosan, de mielőtt elvenné a kezét, megfogom. Egy pillanatig a szemébe nézek, majd mielőtt bármit is tennék leejtem a kezét és a bejárati ajtóhoz megyek. Berúgom a lábammal, mintha nem tömör vas lenne, csak egy kis faajtó és belépek rajta. A börtön a város tulajdonában van, így nem kell senkinek sem beengednie, mert nem ember a tulajdonosa a létesítménynek. - Jössz, vagy enyém az összes? - kérdezem már bentről, amikor épp eltöröm az egyik őr nyakát hátulról. Sosem voltam a tisztességes, sosem leszek az.

Az éjszaka a tökéletes napszak. Ugyanolyan sötét, és rejtelmes, mint saját magam. Ó, és persze rettentő kiismerhetetlen is. Egy szóval - ahogyan már említettem -, tökéletes. Hogy mire? Mindenre. Számomra legfőképp a préda hajszolására, a leskelődésre, a bujkálásra, és a gyilkolásra. Életem lételemei ezek a dolgok, soha sem válnék meg tőlük egy pillanatra sem. Több száz éves karrieremnek köszönhetően megtanultam, hogy mi az, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz - bármilyen furán is hathat ez egy vámpír esetében. Jelen pillanatban is ezek egyikét tartom szem előtt. A gyilkolási kényszer erős, majdhogynem ugyanannyira, mint a szomj, mely napok óta kínoz. És, csak egyre rosszabb lesz. Tehát, a lehető legjobbkor jött Dante azon ötlete, hogy meglátogassuk Mystic Falls bajkeverőit, és rendet tegyünk a város, és a saját életünkben is. Végtére is, kinek hiányozna pár börtöntöltelék? Úgyis évekre vannak elítélve, talán a halál még meg is könnyíti a sorsukat. Lerövidíthetjük a kínzóan hosszú raboskodást - úgy a mai éjjelig. Bár, nehéz elképzelni magunkat úgy, mint jótevők. Nevethetnékem támad tőle.
Lassan teszem meg az utat a börtönig, nem sietek el semmit, kiélvezem az éjszaka szépségeit. A csend, a sötétség, az üdítő levegő. Mind-mind csodálatos. Így fogalmam sincs, hogy mennyit késhetek a megbeszélt időponthoz képest, de abban biztos vagyok, hogy bőven eltértem már ettől.
Mosoly kúszik arcomra, amikor megpillantom Dante-t. Odasétálok hozzá, és meg sem lepődök csípős mondatai miatt. Volt időm megszokni a stílusát, és be kell, hogy valljam, talán ez fogott meg a leginkább benne. A kinézetéről meg ne is beszéljünk, ugye..
- Tévedsz. Egy nő soha sem késik, mindenki más érkezik korán. - méltatom válaszra, miközben követem befelé az épületbe. Persze, mindez korántsem olyan egyszerű, mint, amilyennek először tűnik, jövök rá, amikor feltűnik előttünk két férfi. Gondolom, őrök lehetnek, végtére is egy börtönről beszélünk, ahova senki sem sétálhat be csak úgy önszántából. Nem vagyok csalódott, ellenben, örülök, hogy ilyen hamar társaságunk akad, a vacsorám úgysem csillapította teljes mértékben a szomjamat. Csupán egy pillantást vetek Dante-ra, mialatt megnyalom az ajkaimat, ez egyfajta várakozás, hogy megadja a jelet. Köztünk ő a vezető, noha nehéz ezt beismernem, soha sem voltam kiszolgáltatva senkinek sem, de van egy olyan érzésem, hogy többet enged meg nekem, mint a csapat többi tagjának összesen. És ezzel, igazán képes belopni magát a halott szívembe. Amint megkapom a jelet - gyorsaságomnak hála - igen hamar az egyik férfi háta mögött landolok, miközben ujjaimat a nyaka köré fonom. A másik férfivel talán ugyanezt teszi Dante, bár nem figyelem, csupán az áldozatomra koncentrálok.
- Elképzelni sem tudod micsoda boldogságot okoztál nekem, kedvesem. - suttogom karcos hangon a fülébe. - Pusztán pár vércsepped elég lenne ahhoz, hogy csillapítsa szomjam, de el kell szomorítsalak. Nem hagyhatok tanúkat. A te időd drágám, lejárt! - ejtem ki a halk, de határozottan csengő szavakat a számon, majd erőteljesen mélyesztem fogaimat a férfi nyakába, mit sem törődve a kiabálásával. Addig iszom, ízlelem az éltetű nedűt mígnem teljesen meg nem tölti belsőmet, majd az élettelen testet a fal mellé hajítom. A bejárathoz sétálok, megvárom míg Dante végez, és beér, majd egyik ujjammal mosolyogva törlök le pár vércseppet az arcáról.
- Ejnye, kedvesem, hát nem tanítottak meg szépen enni? - incselkedek vele, de az ujjamat nem veszem el az arcáról, inkább végigsimítok az arcélén.

Lassú léptekkel haladtam előre az erdőben, amit még nem ismertem, de azzal a gondolattal játszadoztam, hogy hamarosan végigjárom az egészet. Hisz ismernem kell a területet, ahol majd csapdákat rakok ki minden ellenségemnek. Így megy ez nálam, már azelőtt csapdát állítok, mielőtt ők tudnák, hogy az ellenségeim. Szóval mindenki készüljön fel a biztos a halálra, velem nem lehet hülyéskedni. Vagyis, csak nagyon néha, de nem mindig értem a tréfát, csak a sajátjaimat. Az enyémek viszont kimerülnek mások kínzásában, ami szerintem mókás, a kínzott fél számára viszont kevésbé. Mégis mit tegyek, hogy megnevettessem fájdalmai közben? Bohóckodni biztos nem fogok előtte, hisz én vagyok a világon a legidősebb vámpír. Mondanám, hogy egyetlen, de sajnos azok az idők elmúltak, amikor csak én voltam egyedül és senki más. Én nem teremtettem túl sok vámpírt, mert úgy gondoltam, hogy a vámpírlét olyan emberek kiváltsága, kik megérdemlik. ÉN természetesen megérdemeltem, ezért is vagyok most itt, de néhány mostani vámpír, túlságosan is nagyra van magával, miközben semmi okuk sincs rá. A boszorkányok könnyűszerrel ártalmatlaníthatják őket, még szerencse, hogy nekem is van egy boszim. Bár a legtöbb dolgot, ami az életemben történt nem a szerencse, hanem a Sors számlájára írom.

Hirtelen egy másik irányba fordulok, teljesen más irányba, mint amerre eddig haladtam. Vámpír sebességre kapcsolok és pillanatokon belül a kijelölt helyen találom magamat, ami nem más, mint a börtön. Nem, azért jöttem ide, mert ki akarok hozni valakit, vagy mert a sok gyilkosság miatt be akarok vallani mindent és bevonulni a börtönbe. Ezekhez köze sincs az igazi szándékomhoz, de először is meg kell várnom valakit. Egy fontos személyt. Katherine-t. Már évek óta együtt utazgatunk és szőjük a terveket eme kis város ellen. Most pedig itt vagyunk, de kissé megszomjaztunk az út során. Mit is mondhatnék Kath-ről? Már azon kívül, hogy jól kiegészítjük egymást, ha ördögi tervekről van szó. Első találkozásunk nem ment től simán, lévén, hogy pontosan a karjaimba zuhant. Szó szerint, mivel menekült valaki elől és nem vette észre, hogy előtte vagyok. Nem vagyok az a pátyolgatós fajta, magamon kívül nem sok mindenkivel foglalkozok. Az ötös fogatunk lelki világa sem igazán érdekel, ami azt illeti. Én tettekkel, és a szavaim súlyával tartom össze a csapatot, ami elég könnyű. Mindenki engedelmeskedik az első vámpírnak. Ez valami íratlan szabály lehet, nem tudom, de eddig mindent megcsináltak, amit kértem. A lényeg, hogy Katherine-t mégis a szárnyaim alá vettem... Mondtam már, hogy utálom, ha megvárakoztatnak? Remélem nem megint egy játékot játszik a Salvatore szívtörő királynő, mert ahhoz most nincs kedvem. Túl sok a természet feletti ebben a városban, hogy még a türelmetlenségemet is elbírja. Aztán zajokat hallok jobbról, fejemet automatikusan arra szegezem. Egy ismerős alak rajzolódik ki a ködből, kecsesen lépked, mint egy macska. Végre, megérkezett!
- Késtél - mondom neki kissé nyersen, de szám sarkában már egy mosolyféle játszadozik - Nem tudod használni az órát, vagy úgy általánosságban szeretsz megvárakoztatni? - kérdezem tőle miközben megindulok az épület felé, és remélhetőleg, miközben válaszol ő is követ engem.