ł Care & Rich ~ Egy Találkozás..

Caroline Forbes & Richard Weston

Az élet csupán csak egy múló röpke pillanat, amely oly gyorsan eltelik, hogy szinte észre se vesszük, miközben jól érezzük magunkat, és remek pillanatokat élünk meg.. De az örömmel teli élet nem mindenkinek adatik meg, s nem mindenkinek lehet boldog élete, amelyre vágyik. Vannak olyanok, akiknek szenvedéssel, és kínzó fájdalommal kell együtt élnie, amely belülről emészti fel, s lassan méregként terjed szét a testében. S még ha vámpír is az illető sem jelenti azt, hogy nem érez, hogy nincsenek érzelmei, mert igenis vannak, és örökre lesznek is.. Csak nem akarja kimutatni, hisz nem akar gyengének látszani, és sebezhetőnek, hanem erősnek tűnő akar lenni, akinek nincsenek érzelmei, félelmei, és nem retteg senkitől sem.. De vajon legbelül sem érez félelmet? Vajon tényleg nem tart senkitől sem? S tényleg oly annyira üres lenne belülről? Érzelem nélküli? Oh, de hogy, hisz ő is érez, retteg, és fél, mint mindenki más, aki ezen a földön, sőt világon él.. S most ugye jön az a kérdés, hogy miért ilyen, s miért vált ilyenné? A válasz eléggé könnyű, és oly annyira egyszerű..;
Sok vadász azt hiszi, hogy csak egy érzéstelen, és kegyetlen gyilkosok vagyunk, akik tömegre számra ölik meg az embereket, de közben nem tudják a történetünket, az életünket, és nem tudják azt, hogy mi mindent kellett átélnünk. Múltunkról nem igen beszélünk, hanem inkább elnyomjuk őket, és egy olyan képet adunk magunkról, amelyben kegyetlenek, s érzéstelenek látszunk, mert ilyenek akarunk lenni, mert azt akarjuk, hogy ilyenek lásson, és ismerjen mindenki. Közben pedig csak a múltunk miatt válunk rideggé, és barátságtalanná. Elzárkózunk, és nem beszélünk magunkról, s ezáltal zárkózottá válunk. Nem bízunk senkiben, és nem szerzünk barátokat sem, hisz nem tudunk bízni.. Számunkra már rég elveszett a remény!
Sokan legbelül szenvednek.. Úgy érzik, mintha a már így is halott szívükbe egy nyilat szurkálnának folytonosan, amely mindinkább kínzó, és égető fájdalmat okoz. Sokak belülről égnek szét, és válnak végérvényesen halottá, s már csak a testük él.. Legtöbb vámpír nem is akart azzá válni, ami lett.. S még többen elvesztették szeretteiket, barátaikat, és mindenkit, aki egykor még fontos volt számukra.. Sokakat kínoztak, átvertek, és megbántottak, míg mások menekültek valaki elől. S most jön az a kérdés, hogy még mindig oly annyira szörnyetegek lennének? Ezek után is csak egy vérengző, és érzéstelen vadállatok? Muszáj volt elzárkózniuk, és hogy levezessék a feszültséget, és hogy ne egy életen át szenvedjenek legbelül, ezért kénytelenek voltak felvenni egy álarcot, amely érzéstelenségre, kíméletlenségre, és kegyetlenségre utal. Épp emiatt gyilkolunk, ölünk, és nem foglalkozunk a halandókkal, sőt még semmibe is vesszük őket. Őszintén szólva csak így tudjuk elnyomni a mi voltunkat, csak így tudunk mások lenni, és kénytelenek vagyunk így tenni..
Többek közt én magam is ilyen vagyok, hisz elzárkóztam, majd kegyetlenné váltam, s most csak lássunk csodát fel lehet engem bérelni; bármire.. Gyilkolok, színészkedek, vagy netán megszerzek egy fontos dolgot, amely épp kell valakinek. Persze nem ingyen, hisz kidolgozik ma már ingyen? Senki sem.. Na épp erről van szó! Ajánlanak valamit, és ha nekem megfelel az ajánlatuk, akkor elfogadom, és már teljesítem is a küldetést, amellyel szépen megbízott. Ily könnyű az egész..
A kocsimból kiveszem a cuccomat, amely egy íjból, és egy tegezből áll, amelyben nyilak vannak. A hátamra véve őket indulok el ismételten az erdő irányába, hisz valamelyest megnyugvást okoz számomra a környezeti táj, és a fák. Csend van, béke, és nyugalom.. Most erre van szükségem!
Nem sok időmbe telik mire elérek az erdőhöz, aztán beljebb indulva haladok tovább, miközben nincs konkrét célom. Az erdőn belül egyre beljebb haladok, miközben összpontosítok a hangokra, és figyelek arra, hogy ne érjen meglepetés egy pillanatra sem, hisz nem szeretem a váratlan dolgokat.
Hirtelen léptek hangja üti meg a fülem, faágak recsegése hallatszik nem messze tőlem.. Hirtelen megállok, és leveszem magamról az íjamat, s gyorsan előszedek egy nyilat a tegezből, amelyet az íjhoz erősítek. Megfeszítem az íjat, miközben a nyíl is felveszi a pontos alakzatot, aztán a léptek hangjának az irányába fordulok, és arra szegezem azt.
-Gyere elő, és talán nem esik bántódásod!-Csendülnek fel szavaim hangosan, és halálosan komolyan.-Nem szeretem, ha valaki engem figyel.. Ez egy rossz húzás volt tőled! De esetleg megbocsáthattok, ha elő jössz..-Szavaim komolyan, de kissé fenyegetően csendülnek fel. Összpontosítok a célra, és reménykedem, hogy van annyi esze, hogy előjön, mert ha nem képtelen vagyok megölni, ami számára nem igen lenne élvezetes..!