Lucille Werrick ~

Én rontottam el ezt az egészet, sosem kellett volna otthagynom Christ amiatt, hogy Deannel lehessek… soha nem jöttem rá, de most, most valahogy mintha áramütésként érne, tudatosodik bennem, és nem tudok tenni semmit a könnyeim ellen, de lehet, hogy nem is akarok. Soha nem szerettem sírni a jelenlétében, mert tudtam, hogy az neki is fáj, de most nem érdekel. Most nem fáj, ha sírok…még ha fájni a is kéne…de…


Nem érdekel, hogy ez nagyon nem helyes… nem tudok foglalkozni vele. Soha nem éreztem még ilyet. Éreztétek már, hogy ha megtörténik, amire vágytatok, akár meg is halhattok, mert majd mosolyogva teszitek? Hát én most így érzem magam. Látom a szemén, hogy zavarodott, és megértem, hiszen ugyanígy érzem én is magam. Hányszor hallottam már tőle, hogy elképed, mennyire erős vagyok lelkileg… ez nem igaz. Kicsit sem vagyok erős, pusztán csak annak mutatom magam, mert itt gyengének látszani egyenlő a halállal.

Veszek egy mély levegőt, miközben hallgatom. Olyan jellegzetes illata van, ezer év után is azonnal felismerném. Rengetegszer riadtam fel úgy éjjel, hogy ezt az illatot éreztem, és mindig ott volt, a klubhelyiségben, ahol éjjelig beszélgettünk. Nem fogom megfosztani magam ettől.

- Nem érdekel semmiféle veszély, Chris, ezt nagyon jól tudod. – suttogom a mellkasának, és félő, hogy meg se hallotta. Nem fog tudni lebeszélni, akármivel próbálkozik. Mellette kell lennem, ez nem rajta függ. Ez az én kis lelkibigyuszom, amit muszáj, vagyok követni, és teljesíteni, amit kér, mert különben belebetegedek. Leginkább az aggódásba, és a tudatba, hogy meghalhat. – Az iskolánál nagyobb veszélyben sehol nem vagyunk… - Nézek fel rá, de csak az állát látom. Lassan simogatni kezdem a hátát, kicsit nyugtatásképp, kicsit figyelemfelhívásként. Azt akarom, hogy rám nézzen, ne az eget figyelje. Nem vagyok csillag, nem ott vagyok… még. Nem tudok elhúzódni, de nem is akarok. Érzem, ahogy meg jobban magához szorít, és tényleg úgy érzem magam, mintha kislány lennék, aki éppen nagyon szomorú, és meg kell vigasztalni. Minden szavát tisztán hallom, de nem akarok róla tudomást venni, nem akarom, hogy megismétlődjön… nem akarok felébredni, és a szobámban lenni, csalódottan, hogy ez megint csak álom. Rossz, mégis valahol a legszebb álom. Lassan nézek fel rá, egyik kezemmel végigsimítva az arcán, halványan mosolyogva.

- Chris, nézz rám. – Fordítom magam felé az arcát, és felpipiskedek, hogy nagyjából egy magasságban legyünk. Végigsimítok az arcán, és lassan közelebb hajolva csókolom meg. Az indoklásnak számít, ha nem tudom, mit teszek? Dumbledore jut eszembe, vagyis leginkább az, amit mondott…”Azok érdemlik meg igazán, hogy részt vegyenek életed mindennapjaiban, akik átsegítenek a nehezebb időkben és mikor annak vége, veled együtt nevetnek. „ Két évvel ezelőtt jártam az igazgatóiban, akkor mondta ezt. Apu ragaszkodott, hogy találkozzam vele, és eddig nem tudtam mi értelme volt. Lehetséges lenne, hogy az a vén fószer jövőbelátó legyen? Nem is rám igaz ez az egész, hanem Chrisre…

Elhúzódom, és megfogom a kezét. Teljesen meg vagyok lepődve magamon, nem szoktam ilyet csinálni. Nem, nem a kézfogásra gondolok. Újra csend telepedik közénk, de ez már nem az a fajta csend, mint az előbb volt. Ez az a fajta csend, amikor tudod, hogy semmi nem zökkenthet ki, történjen bármi, vele maradsz…mellette leszel akkor is, mikor mindenki más elhagyja…és én mellette leszek, a végsőkig.

nem mai darab :3