Léna Holló

hozott – Fekete Tó Internátus
bár helyesebb lenne azt mondani a karakter hozott

Zokogás rázta apró testét, magamhoz szorítom, s ezzel nem csak csitítani arakarom, hanem eltompítani a hangját.
— Figyelj rám! — magam felé fordítom, ijedt tekintetébe mélyesztem a sajátom, majd beszélni kezdek. — Ha nem akarsz mindenkit kinyírni hallgass el, megértetted?
Összerezzen, azonban elcsöndesedik, visszahajtja fejecskéjét az ölembe és némán szipog tovább. Simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, azonban hazudni nem fogok neki, nem mondom azt, hogy minden rendben lesz. Körültekintek a rendelőben, szinte minden hol ugyanazt látom: emberek összeölelkezve. Valamiért megvoltam róla győződve hogy a kirohanásom után leszidnak, vagy legalábbis, néhány megrovó tekintetben lesz részem, de senki sem foglalkozik idegenekkel.
A gyerekrendelő, máskor oly' nyugalmas, takaros sorba rendezett székek mögött emberek kucorognak, fülelve, mikor dörren el a következő lövés, mikor törik be az ajtót. Néhány bátrabb, s termetesebb apuka tábort vert az kapunál, abban reménykednek le tudják ütni a támadót. Nem hiszem, hogy sikerülhet... kórházi székek, a pisztoly vagy puska ellen. Azt hiszem ez előre eldöntött dolog.
Könyököm valami puha testhez ér, hirtelen kapom hátra a fejem, mintha csak attól félnék a merénylő áll mögöttem. Egy fiatal anyuka az, alig két-három évvel lehet idősebb nálam a kisfiát szoptatja, hogy a pici ne sírjon. Próbál mosolyogni a babára, ezzel is nyugtatva, de arcán könnycseppek gördülnek lefelé, kis kezecskéje feléje nyúl, mintha csak leszeretné törölni, és azt mondani "Ne sírj anya!".
Hüppögés zaja töltötte be az egész helyiséget, gyerekek kérdezgették a szüleiket, hogy mi történik, a félhomályban árnyékok táncoltak mindenhol, és a falra festett mesefigurák karmokat növesztettek. Egy anyuka idegesen rántja ki a beteg gyereke kezéből a csörgő játékát, mikor az megrázza. A kisfiú nagyra nyitott szemekkel néz rá, kérlelően, és mielőtt még sírva fakadhatna az anyja szájba vágja. Összerezdülök a mozdulat láttán. Nem tudom elszakítani a tekintetem az ijedt fiútól, ahogy pirosló arcához kap, majd a szájába harap, hogy ne zokogjon. Orra váladéka a szájába folyik. A zsebemben kutatok, gyorsan előveszek egy paprizsebkendőt, a kisfiú felé nyújtom. Megszeppenten fogadja el, és trombitál bele.
A terem egy emberként kapja fel a fejét, mikor valakinek megcsörren a telefonja, a "ludas" halk bocsánatkérések közepette halássza elő a készüléket, majd kapcsolja ki. Mindenki megnyugszik, elmúlt a veszély. Csak vak lárma volt... amikor újabb lövés rázza fel a népet. Az egyik kisgyerek fel sikolt, az anyjának nincs ideje lecsitítani. Fájdalmas ordítások, majd bumm.
Léptek zaja üti meg a fülemet, hirtelen minden megfagy, még az idő is, és szinte hallani vélem az emberek imáit. Ábel teste megfeszül a kezem alatt, én teljesen egyenes háttal ülök, mintha csak belegyömöszöltek volna egy fűzőbe, és minden egyes lövésnél szorítanak rajta, mígnem elfogy minden levegőm.
Azonban, mikor a kilincs megbillen, valaki beleteker az időbe. Akár a bomba, úgy robban fel a mozdulatlanság, talpak kopognak, csoszognak, sírás, majd halálkiáltás az aláfestő zene a mészárláshoz.




Amiért még élek, hogy azon a napon az öcsém testébe fúródott a golyó. Az egyik apró, és oly' törékenynek látszó csontja felfogta, megmentve ezzel engem, azt hiszem a legrosszabb, hogy nem ölelhettem át, mikor meghalt, nem voltam ott vele. Csak feküdtem alatta, ájultan.




Magyarországon születtem, bár életemnek alig néhány hónapját töltöttem ott. Bár a magyart tekintem anyanyelvemnek, természetesen angolul is hasonló szinten beszélek, ezt megköveteli az, hogy itt élünk, bár otthon szinte csak magyar szavakat hallani.
A szüleim több lehetőséget láttak külföldön, és mindig imádtak utazni, igazi felfedezők voltak, akiket fűtött a kalandvágy. Csoda, hogy meg tudtak állapodni valahol. Azon kevés emberek közé tartoztak, akiket a pénz aggasztott legkevésbé, boldog család voltunk, egészen addig a napig.

Az anyám igazán bohókás nő, az ember azt képzelné, hogy egy könyv oldalairól lépett le, főleg, hogy boszorkány, tökéletes gyermekkorom volt, minden percét úgy éltem meg, akárcsak egy mesét.
Azonban azaz egyetlen lövés örökre megváltoztatott mindent, anya hirtelen már nem volt melletem, csak a munkájának él, miközben apám bánatát a pszichológus helyett az italos üvegeknek dalolta el.




Kezemmel fedetlen melleimet takargatom, fejemet leszegem, egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni. Félek, hogy semmi mást sem látnék tömény undoron kívül. Tamás egyik tenyere a karomra siklik, míg a másikkal egy hajtincset teker a fülem mögé. Ajkai a vállamon indulnak lefelé, azonban én hirtelen pattanok fel.
— Apa itt van! — fejemmel az ajtó felé intek.
— Tudod, hogy olyan részeg, hogy arra sem ébredne fel, ha kigyulladna a ház — egy leheletnyi gúny sincs a hangjában, csak a tényeket tálalja. — Tudom, hogy félsz, de Léna — elharapja a mondatot, tekintetét az enyémbe mélyeszti, ahogy feláll. Nincs fenyegetés a testtartásában, ahogy közelít hozzám, csak védeni akarás, aggódás… és valami, amit nem tudom, hogyan kéne neveznem. Talán a tiltott gyümölcs utáni vágy? A húga vagyok, mégis a szerelme… Mind bűnösök vagyunk, talán nem a mi bűnünk a legnagyobb, jobb mintha halomra ölnénk az embereket, nem? Ahogy elém ér, egy apró lépést hátrálok, így csupasz hátam neki ütközik a falnak, Tamás kezei halkan csattannak a falnak az arcom mellett.
— Csak mi vagyunk egymásnak, ez sosem volt másképp — fejezi be az előbb elkezdet mondatát, suttogva, szinte csak lehelet, de én hallom. Tudom, hogy igaza van.




Nagymama szelíd arca néz rám, ahogy a töltött káposztával teli tálat nyújtja felém, szerettem nagyi főztjét, az övét a legjobban, azonban most egy falat sem megy le a torkomon. Csak csendben üldögélek, míg véget ér a karácsonyi vacsora. Szememet szeretteimen járatom körbe, anya egyenes hátal ül, kis falatokban eszegeti az ételt. Feketét hord, még mindig, mintha csak azt üzenné a világnak, a fiammal együtt én is meghaltam. Apa nincs itt, valamelyik kocsmában vedel, mint általában, jobb is nekünk, ha nem látjuk. Az én drága mamám, a család szíve mosolyogva tömi Tamásba az ételt, olyan „Egyél még egy kicsit, fiacskám! Így sosem leszel elég nagy!” módon, ahogy csak ő tudja. Mamát egyetlen egyszer láttam sírni, Ábel temetésén. Elhessegetem a kellemetlen gondolatokat. Mellette nagyapa foglal helyet, az öreg komédiás. Ők ketten próbálják meg fenntartani a látszatát a boldogságnak, és olyan kedves ez az illúzió, hogy muszáj belé kapaszkodnunk. Muszáj még egy napid gyereknek lennünk, és izgatottan várni az ajándékokat a fa alatt, mosolyognunk, nevetnünk, addig enni amíg ki nem pukkanunk, aztán holnap reggel, mikor felébredünk szembe nézni a rideg valósággal. A jégvirágos ablakkal, a kihalt fenyővel, romos csomagoló papír halmazokkal, és neki kezdeni a nagytakarításnak, aztán hosszú órákon át utazni, teljes csendben.
Tamáshoz érek, tűri nagymama adjusztálását, egy szó nélkül, még vigyorog is hozzá. Tekintetünk találkozik, és némán intek a fejemmel, mintha csak azt mondanám „Menjünk ki.”. Bólint, jelezve, hogy értette, elnézést kér a nagyszülőktől, mikor elhalad anya mellet egy puszit nyom az arcára, aki ezt hangatanul túri. Én is felkászálódom, gyors mozdulatokkal felöltözöm, majd eltűnök az ajtóban Tamásra várva.
— Tudom, hogy imádod a hóesést — két erős kar ölel át hátulról.
— Pontosan, szóval sétáljunk — utalok arra, hogy távolabb szeretnék lenni a figyelő tekintetektől. Ő kézen fog, és már meg is indulunk. Az agyam egyre csak azon jár, hogy lehet ez úgy találni, hogy szegénykém ne ijedjen meg, mintha csak minden rendben lenne. A szívem egyre gyorsabban ver, arra várok, hogy mikor röppen ki a torkomon, mint egy ijedt kismadár. Hirtelen megszorítom Tamás kezét, ő kérdően rám néz, kutatok a megfelelő szavak után, de a nyelvem összegabalyodik.
Odahúzom a tenyerét a hasamhoz, ráfektetem és remélem, hogy nem kell beszélnem, megmerevedik az érintésem alatt. Arcára leplezetlen döbbenet ül, majd harag hullámzik át rajta, egy szó nélkül fordul meg, és kezd szótlanul szaladni..